„A sokszínűség az ideológiai paletta minden szögletében alapvető értéknek számít. A kérdés az, hogy mit értendő rajta” – olvassuk a Chronicle of Higher Education felsőoktatási magazinban Nicolas Langlitz antropológus esszéjét.
A sokszínűséget hagyományosan liberális értékként tartják számon, de az elmúlt években minden korábbinál átpolitizáltabbá, az identitáspolitikai kultúrharc egyik fontos hadszínterévé vált. A baloldalon a sokszínűség, akárcsak a befogadás és az egyenlőség, olyannyira fontos érték, hogy a velük kapcsolatos érzékenyítés egyre inkább a mindennapok részévé válik – a konzervatív jobboldal nagy fájdalmára.
Ez az éles szembeállítás azonban rendkívül leegyszerűsítő és pontatlan – véli Langlitz. A progresszív baloldal leginkább az etnikai, vallási, szexuális, sőt, újabban a fogyatékkal élő kisebbségekkel szembeni előítéletek felszámolását érti rajta, valamint a hátrányos helyzetű, történelmi igazságtalanságot elszenvedő közösségek tagjait megillető pozitív diszkriminációt. Mindeközben azonban nem túlzottan toleráns azok iránt, akik nem fogadják el ezeket az értékeket. A konzervatívok ellenzik a pozitív diszkriminációt – kivéve, ha az az ő érdeküket képviseli. Az egyetemeken például előszeretettel hivatkoznak a sokszínűségre, amikor a liberális oktatói túlsúly megváltoztatását követelik.
Langlitz a sokszínűséggel kapcsolatos mindkét felfogást tévesnek tartja. A sokszínűség attól még nem ér sokat, ha sokféle származást vagy egyéb kollektív identitást jelent, vagy éppen sokféle politikai ideológia jelenlétét. A sokszínűség akkor ér valamit, ha új perspektívát nyit, új szempontokra világít rá, új érvelést tesz lehetővé. Valójában a pozitív diszkrimináció célja is ez volt: mint az amerikai alkotmánybíróság az 1978-as precedensértékű Bakke-perben kimondta, az egyetemeken, a sokszínűség körüli harcok legfontosabb frontján azért kell elősegíteni a kisebbségekhez tartozó diákok felvételét, mert ők új perspektívákkal és tapasztatlatokkal gazdagíthatják az oktatást. Vagyis a sokszínűség nem a társadalmi igazságosság szempontjából fontos, hanem ismeretelméleti megfontolásból: elősegíti a megismerést és a tudást.
Langlitz utal rá, hogy számos kutatás, egyebek között a Metazinból is ismert Jonathan Haidt szociálpszichológus kutatásai empirikus bizonyítékkal szolgálnak rá, hogy a tudományban hasznos a világnézeti sokszínűség. Haidt és az általa alapított Heterodox Akadémia tagjai arra világítanak rá, hogy a Max Weber-i értelemben vett, ideológiai beállítottságtól független tudományos objektivitás nem lehetséges. Hiszen gyakran már maga a kérdésfelvetés is ideológiailag motivált. Ezért a tudománynak az objektivitás álszent látszata helyett világnézeti sokszínűségre kell törekednie, hiszen ez szolgálja a tudományos megismerést.
A kérdés már csak az, hogy meddig érjen a világnézeti sokszínűség. Odáig rendben van, hogy a liberálisok mellett a konzervatívoknak is teret kell adni az egyetemeken, de vajon akkor a kommunista és a fasiszta perspektíváknak is helyet kell adni? – teszi fel Langlitz a költői kérdést.