„Aki nem halad a nyájjal, roppant kockázatot vállal” – írja a Persuasionben Yascha Mounk.
A Covid-járvány idején sokáig minden tekintélyes hírforrás nevetséges összeesküvés-elméletnek minősítette a feltételezést, hogy a Covid-19 vírus egy laboratóriumból szabadult el. A NewYork Times, a Washington Post, a Guardian és a többi vezető sajtótermék mind azt hangoztatta, hogy ezt az álláspontot réges-rég megcáfolta a tudomány. Neves tudósokat tiltottak ki a Facebookról és a Youtube-ról, mert nem értettek egyet a bevett állásponttal. Aztán 2021 januárjában a New York Magazine mégiscsak megpendítette, hogy az a vírus bizony laborszökevény. Néhány hét leforgása alatt ez lett az általánosan elfogadott vélemény. Hasonló jelenség volt tapasztalható Joe Biden amerikai elnök szellemi állapotával kapcsolatban, A komolynak tekintett médiumok évekig nem voltak hajlandóak foglalkozni az elnök szellemi képességeinek hanyatlásával, pedig néhány esetben a nagyközönség is furcsa jeleneteknek volt tanúja. Nagyjából ugyanígy hosszú ideig tabu volt, hogy a nemváltó vagy a nemváltást előkészítő hormonok ártanak a gyermekkorúak egészségének. Aki ezt állította, transzfóbnak minősült. Mára mindkét esetben megváltozott a fősodorbeli médiumok álláspontja.
Nem véletlen, hogy az újságok és a televíziók tekintélye drámai hanyatláson ment át. Igen ám, de az újságírók nem vadlibák, hogy csoportosan vonuljanak. Mivel magyarázható hát ez a nyájszelem? Nos, Mounk mindenkit biztosít afelől, hogy nincs titkos tájékoztatási hivatal, amely naponta instruálná a lapok és a televíziók vezetőit. Arról van szó, hogy az ember nem szeretné, ha számkivetetté válna társadalmi csoportjában. Márpedig, ha a kínai laboratóriumban vélte felfedezni a Covid-19 forrását, akkor azt gondolhatták róla, hogy azok kezére játszik, akik gyűlöletet keltenek a külföldiek, az ázsiaiak ellen. Ha Biden szellemi leépüléséről írt, akkor azt mondhatták volna, hogy Trump malmára hajtja a vizet. Aztán egyszer csak fordult a szél. Suttogva egy ideje már terjedt az új álláspont, és valaki pont jókor állt elő azzal, ami addig szentségtörés volt. Mégsem lett belőle baj, sőt, most már az számíthatott kellemetlen kérdésekre a társasági vacsoraasztalnál, aki a régi nótát fújta.
Az ember pénzre, hatalomra vágyik, így vagy úgy. Biztonságra is, örömökre is. Hisz valamiben, sőt, némelyek meghalni is készek a hitükért. De magatartásunk egyik legerősebb, ősi mozgatórugója az, hogy a környezetünk elfogadjon, elismerjen bennünket. A homo sapiens több tízezer éves történetének javarészében, akit kitaszított a közössége, az halál fia volt. Az éhség, az azonnali éhhalál veszélye időnként mégiscsak rákényszerített egyeseket arra, hogy lopjanak a többiektől. A szegénységnek ma is van ehhez hasonló hatása. Annál is inkább, mivel a kitaszíttatás azért nem egyenlő a halállal. És azért is, mert ma nemcsak egyetlen közösség hozzáférhető az egyén számára. Ám a tehetősebbeknél nincs efféle sürgető kényszer, tehát a kirekesztés lett a fő veszély.
Már csak az a kérdés, mitől is fordul rendszeresen visszájára a nyájhangulat. A válaszhoz Mounk Timur Kuran török-amerikai közgazdász négy évtizeddel ezelőtti művét hívja segítségül, amelyben arról volt szó, miért törnek ki a forradalmak. A diktatórikus rendszerekben igen kockázatos a kritikus véleménynyilvánítás, és aki rosszkor próbálja meg, alaposan ráfizethet. Nem mintha egyedül állna az érzéseivel, csakhogy a többség úgy tesz, mintha egészen mást gondolna. Kuran szavaival szólva önvédelemből „meghamisítja preferenciáit”. Emiatt az éles szemű megfigyelők még órákkal a forradalmak előtt sem szokták tudni, mi fog bekövetkezni. Csakhogy a rejtőzködő tömeges ellenvélemény megalapozza azt, amit Kuran „preferenciazuhatagnak” nevez. Egy-egy aprócska konfliktus, hiba, véletlen nyomán valaki kimondja, hogy a király meztelen, és hirtelen láthatóvá válik, mennyire népszerűtlen az adott rezsim. Ilyenkor egyetlen jókor elhangzó szónoklat, egyetlen kis csoport szerencsésen időzített akciója is tömeges helyeslést válthat ki. Persze a forradalmi tett kockázata sokkal nagyobb, mint egy tabudöntögető újságcikké. Kudarc esetén börtön vagy egyenesen halál jár érte. Aki ellenben jókor lép a színre forradalmi eszméivel, annak dicsőség és hatalom lehet a jutalma. Aki elsőként töri meg a tabut egy újságcikkel, az is tekintélyre tesz szert.
A jó pillanat eljöveteléig viszont mindkét esetben a konformista magatartás az előnyös. E kirekesztés még akkor is fenn szokott maradni, ha később kiderül, hogy a tabudöntőnek volt igaza – jegyzi meg Mounk. Rajta marad ugyanis az árulás bélyege, és akkor sem fogadják vissza a törzsi vacsoraasztalhoz, ha az idő őt igazolta.