„A magányosság mérésének (és orvoslásának) az a legnagyobb akadálya, hogy nem tudjuk pontosan, hogy mi is a magány” – kommentálja Faith Hill, az Atlantic Magazin publicistája a magány-tudomány friss kutatásait.

Az elmúlt években, különösen a koronavírus-járvány óta sorra jelennek meg a tanulmányok, amelyek azt állítják, hogy a fejlett világban egyre több a magányos ember. Az elszigeteltség növeli a boldogtalanság esélyét csakúgy, mint a pszichés és a lelki megbetegségek gyakoriságát. Egyes kutatások szerint a járványosan terjedő magányosságnak az egészségügyi mellékhatások mellett súlyos politikai kockázatai is vannak: gyengíti a mások iránti bizalmat, viszont erősíti a szektás szellemet és a gyűlölködést.

A kutatások egy része az internetet és a közösségi oldalakat okolja. Egy friss kutatás szerint minél több időt töltünk online, annál kevesebbet találkozunk barátainkkal. Ráadásul a közösségi platformokat sem interaktívan használjuk, hanem passzívan viszonyulunk hozzájuk: videókat és egyéb tartalmakat nézünk. A közösségi oldalakon felnövő fiatalok különösen magányosnak érzik magukat. Kutatások szerint a mesterséges intelligencia elterjedése tovább ront a helyzeten.

Pedig egyáltalán nem biztos, hogy valóban nő az elmagányosodás – írja a szemle elején idézett Hill. Hiszen a rádió és a televízió elterjedésekor is a maihoz hasonló népszerűségnek örvendett az elmagányosodás-járvány réme. A szenzációhajhász médiában sokkal nagyobb figyelmet kapnak a járványszerű magányról szóló cikkek, mint amelyek nem tesznek drámai állításokat. Márpedig ezekből is akad jócskán. 

Ráadásul, mint más pszichológiai kutatások, a magányosságággal kapcsolatosak is ingatag módszertani lábakon állnak, ezért nem is meglepő, hogy nem ismételhetők meg. Az elmagányosodással kapcsolatos feltételezések többnyire különböző korokban készült, gyakran eltérő mérési módszereket és kérdéssorokat használó kutatásokon alapulnak. Koronként és országonként változik az is, hogy milyen mértékű elszigetelődést tartanak már magánynak. Az eredményeket tovább torzítja, hogy politikai válságok és katasztrófák idején az emberek hajlamosak magányosabbnak mondani magukat. Ez történt például a Kennedy-gyilkosság vagy a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után.

Pedig pontos és a megbízható mérésekre különösen nagy szükség lenne a gondoskodó állam korában. Hill felidézi, hogy az állítólagos magányoság-járvány megfékezése feladatára Japánban és az Egyesült Királyságban is külön minisztert neveztek ki, a Biden-kormány és az Egészségügyi Világszervezet pedig egyaránt súlyos közegészségügyi kockázatnak nyilvánította az elmagányosodást. Hill szerint félő, hogy a tömeges elmagányosodással kapcsolatos alaptalan félelmek miatt a népboldogító állam egyéb, fontosabb területektől von el forrásokat a nem is létező probléma orvoslására.