„A múltban is előfordult, hogy egy-egy nagyhatalom szakított régi szövetségesével, s valaki újra cserélte. Globális szövetség vezetője viszont még soha olyan gyakran és rendszeresen nem vette semmibe félre alapvetően szófogadó és együttműködő szövetségeseit, mint ahogyan Trump elnöksége alatt az Egyesült Államok” – olvassuk a Foreign Affairsben Margaret MacMillan oxfordi történész esszéjét.
Már Donald Trump első elnöksége idején sokan jósolták, hogy az Egyesült Államok izolacionista fordulatot vesz, nem akar többé globális csendőrkét fellépni, így leáldozik az amerikai hegemónia kora, és beköszönt a multipoláris világrend. Az elmúlt hónapokban sokan elismételték a korábbi jóslatokat, különösen, amikor Washington Ukrajna támogatásának felfüggesztésével fenyegetett. Amikor aztán Trump elnök kiállt Izrael mellett, bombatámadást indított az iráni atomlétesítmények ellen, majd Ukrajnának is támogatást ígért, az elemzők az Egyesült Államok hegemón fordulatáról cikkeztek.
MacMillan tágabb perspektívában vizsgálja Amerika geopolitikai helyzetét. A tekintélyes történész arra emlékeztet, hogy a globális nagyhatalmaknak is szükségük van szövetségesekre. Az Egyesült Államok hegemón szerepét a NATO alapozta meg. Trump elnök viszont a szövetségeseivel sem bánik kesztyűs kézzel: felvetette, hogy Kanadának csatlakoznia kellene az Egyesült Államokhoz, Grönlandot akár katonai erővel is annektálta volna, és súlyos fenyegetésekkel rávette a NATO tagállamokat a katonai kiadások jelentős növelésére.
MacMillan nem vitatja, hogy a kezdeményezések Washington érdekeit szolgálták – legalábbis rövid távon. De Trump vadabb javaslataiból egyelőre nem lett semmi, a NATO katonai kiadásainak növelése pedig más módon is elérhető lett volna. Hosszú távon a durva hangnem, az impulzív ötletek, a fenyegetések és a diplomácia helyébe lépő üzleti szemlélet könnyen visszaüthet. Történelmi példák sokasága igazolja, hogy a bizalomvesztés miatt akár a régi szövetségesek is elfordulhatnak Washingtontól. MacMillan megjegyzi, hogy Kína egyre inkább vonzó alternatívát jelent. Szintén ellentétes Washington stratégiai érdekeivel a nemzetközi szervezetek gyengítése, hiszen az Egyesült Államok sokszor hatékonyan használta őket akarata érvényesítésére.
Hasonló következtetésre jut Andrew Latham és Liam Athas a National Interest hasábjain. A két elemző szerint az Egyesült Államok geopolitikai súlyának alapja a szilárd szövetségi rendszer mellett a kiszámítható külpolitika. Latham és Athas úgy látja, hogy Trump elnöksége alatt mindkettő veszélybe került. Ám ennek okát nem Trump személyében keresik, hanem a politikai megosztottságban. Az amerikai elnökök azt teszik, amit a választók elvárnak tőlük. Minél mélyebb az ideológiai szakadék, annál nagyobb a széthúzás a külpolitikával kapcsolatban is. Mivel nincs konszenzus, az amerikai elnökök négyévente új irányt szabhatnak Washington külpolitikájának. Ez pedig tovább erodálja az Egyesült Államok tekintélyét, és növeli a riválisok, mindenekelőtt a kiszámítható és következetes Kína vonzerejét.