„Lehetséges, hogy valamelyest az oktatók egyéni preferenciái is hozzájárulnak a jegyinflációhoz. De az igazi okok rendszerszintűek” – olvassuk a baloldali liberális Washington Monthlyban Alex Bronzini-Vender esszéjét.

Az egyetemeken világszerte jellemző az átlagos osztályzatok folyamatos emelkedése. Ez éppenséggel jó hír is lehetne – ha a diákok felkészültségének javulását tükrözné. Csakhogy nem ez a helyzet: az oktatás színvonala és a diákok tudása egyaránt csökken.

A jelenséget leginkább a jobboldalról éri kritika. Konzervatív elemzők az egyetemek woke szemléletével és baloldali ideológiai eltolódásával magyarázzák a jelenséget. A jobboldalon szintén népszerű a hátrányos kisebbségeket előnyben részesítő pozitív diszkriminációra hivatkozni, mondván, hogy a rasszizmus és a diszkrimináció vádját elkerülni akaró tanárok kénytelenek a gyengébb eredményekkel bejutó kisebbségi diákoknak a megérdemeltnél jobb értékelést adni. Csakhogy kutatások bizonysága szerint az egyetemi jegyinfláció már jóval a pozitív diszkrimináció előtt elkezdődött, ráadásul nem is csak az elitegyetemekre volt jellemző, hanem a főiskolákra is. És már akkor is az egyéni érdemet és a meritokratikus szemléletet elutasító elit baloldali felfogást okolták érte.

Bronzini-Vender szerint a jegyinfláció nem kulturális és ideológiai okokra vezethető vissza, hanem a felsőoktatás elpiacosodására. Az egyetemek egyre inkább a diákok által befizetett tandíjból élnek, és a bevételek növelése érdekében kénytelenek minél több hallgatót felvenni. A képzést befektetésnek tekintő diákok elvárják a jó jegyeket, hiszen ez a kulcs a jól fizető álláshoz. Az üzleti vállalkozásként működő egyetemek ráadásul a költségek csökkentése érdekében egyre kevesebbet akarnak költeni az oktatókra. A tömegoktatásban dolgozó, kizsigerelt és kiszolgáltatott tanároknak se ideje, se energiája minden dolgozathoz részletes értékelést mellékelni, sem bizottsági meghallgatással és újabb jelentésírással járó fellebbezési eljárásokat kockáztatni, ugyanis a szigorú osztályzatok ezzel járnának. És végképp nem áll érdekükben, hogy híre menjen a szigornak, hiszen akkor a hallgatók kerülni fogják az óráikat, vagy rossz értékeléseket adnak, ami jelentősen megnehezíti az előrelépést az egyetemi szamárlétrán. Ha nagyvonalúan osztályoznak, akkor nem kell hosszas értékelést írni, és a diákok sem panaszkodnak. Tanár és diák egyaránt jól jár.

Mindebből pedig az következik, hogy a rendszerszintű probléma nem oldható meg helyi kezeléssel. Bronzini-Vender reménytelennek ítéli például a Harvard törekvését, amely technikai megoldásokkal, például elvárt osztályátlag meghatározásával vetne véget az érdemjegy-inflációnak. Már csak azért is, mert az elmúlt évtizedekben bevezetett hasonló szabályozások rendre megbuktak és gyors visszavonás lett az igyekezet vége. Valamit mégiscsak tenni kellene – jegyzi meg Bronzini-Vender – ha ugyanis minden így marad, akkor az egyetemek létjogosultsága tovább gyengül, hiszen a diploma egyre kevesebbet fog érni, ráadásul arra sem lesz alkalmas, hogy a tehetséges és felkészült fiatalokat kiválassza. Végső soron az egyetem így tényleg pusztán a jómódú családok társadalmi státuszának továbbörökítését fogja szolgálni. Ez pedig nemcsak a jegyinfláció konzervatív kritikusainak, de a baloldali érzelműeknek sem tetszene.