„Ideje visszavennünk a hatalmat a kognitív elittől?” – kérdezi Helen Dale ausztrál író a CapX magazinban David Goodhart konzervatív baloldali elemző Fej, kéz és szív – harc a méltóságért és a státuszért a 21. században című könyvéről írt recenziójában.

Goodhart könyvében arra mutat rá, hogy a túlzott érdemközpontúság hierarchikussá és egyenlőtlenné tette a fejlett társadalmakat. Ma sikeres és elismert az lehet, aki jól teljesít az iskolában, hiszen a jólfizetett és magas presztízsű állásokat szinte kivétel nélkül diplomásokkal töltik be. A tanult elit a kulturális tőkét gazdasági tőkévé, sőt erkölcsi tőkévé konvertálja, ami pedig tovább mélyíti a szakadékot az elit és a kétkezi munkából élők között. Már csak azért is, mert a tanult elit, Goodhart allegóriájában a fej, egyre távolabb kerül a kéztől (a munkásoktól) és a szociális ellátórendszerben dolgozó szívtől. A társadalom vezető osztálya, a tanultak nem érzik magukénak, sőt, talán nem is értik a hierarchiában alattuk lévők problémáit. Goodhart értelmezésében a fejlett országok ma nagyjából olyanná váltak, mint amilyennek Michael Young szociológus 1958-as szatirikus regényében leírta a jövőt: a régi arisztokrácia helyére a tanult elit lépett, és létrejött a meritokratikus kasztrendszer. Mint arra más szerzők is felhívják a figyelmet, az érdem középpontba állítása eredetileg a születési előjogok és vagyoni különbségek letörését volt hivatott szolgálni, ám mára az elit megtanulta, hogyan örökítheti át privilégiumait generációkon keresztül a meritokrácia keretein belül.

Goodhart nem az értelmiségellenes demagógiát képviseli. Mint a meritokrácia más bírálói, köztük az érdemalapú társadalmakat „zsarnok nélküli zsarnokságként” jellemző Michael Sandel közösségelvű filozófus is, Goodhart egyrészt arra világít rá, hogy a demokrácia lényegével ellentétes, ha a tanult elit gyakorolja a hatalmat. Goodhart a populista pártok és politikusok népszerűségét is a hatalomból kiszorultak egyre nagyobb elégedetlenségével magyarázza.

Az ilyen meritokrácia társadalmi szempontból káros, hiszen elittúltermeléshez vezet: egyre több az olyan diplomás, aki nem tud végzettsége szerint elhelyezkedni, vagyis az oktatására fordított kiadások nem térülnek meg, legalábbis nem közvetlenül. Arról nem is beszélve, hogy a tömegoktatás a színvonal romlásával jár együtt. Ráadásul, a magasabb presztízsű állásokból kiszoruló túlképzettek boldogtalanok, és elégedetlenségük a társadalmi rendre is veszélyt jelenthet.

Goodhart szerint az érdemalapú egyenlőtlenségnek úgy lehet elejét venni, ha szűkítjük a felsőoktatáshoz való hozzáférést, és erősítjük a szakképzést. Ezzel kétségkívül csökkenthető lenne a túlképzés, de hogy miért nőne ettől a szakképesítést követelő munkák és a szociális szektor megbecsültsége, az nem világos, márpedig Goodhart ezt is lehetségesnek tartja. Továbbá attól, hogy kevesebben lesznek a diplomások, a képzettek előjogai nemhogy csökkennének, hanem talán még nőnének is. Akárhogy is, az egyetemi képzés szűkítése, mint arra más recenzensek felhívják a figyelmet, aligha lesz könnyű feladat. Hiszen az elmúlt évtizedekben a baloldali és a jobboldali pártok szinte kivétel nélkül a tudásalapú társadalom elvére hivatkozva igyekeztek a lehető legtöbb ember számára elérhetővé tenni a felsőoktatást.