„A modern kapitalizmus vizein nem lehet 19. századi térképpel navigálni” – olvassuk a Vox magazinban Eric Levitz esszéjét.
A közkeletű megfejtések szerint a baloldali pártok, köztük az amerikai Demokrata Párt visszaesését a kétkezi munkások támogatásának elvesztése magyarázza. Az egyszerű dolgozó ugyanis leginkább konzervatív értékeket vall, többnyire bevándorlásellenes, a baloldal viszont felkarolta a radikális, progresszív értékeket, s így szükségképp széles rétegeket idegenített el. Mindeközben a baloldalon egyre népszerűbb a demokratikus szocializmus eszméje. Csakhogy az Egyesült Államokban radikálisnak baloldalinak számító Demokrata Szocialisták Amerikáért mozgalom, amely a hagyományos, marxi szocializmus és osztályharc eszméjét tűzte zászlajára, mindenekelőtt a jómódú diplomás fiatal választók körében élvez nagy támogatottságot.
Van-e még egyáltalán értelme munkásosztályról beszélni, mint ahogyan azt a demokratikus szocialisták teszik, és képesek lehet-e a tehetős diplomás értelmiség körében népszerű demokratikus szocialisták visszahódítani a kétkezi munkásokat? – kérdezi Levitz.
Az első kérdésre nemmel felel. Felidézi Marx jóslatát, miszerint az értelmiség és a munkások hosszú távon egyaránt elszegényednek, mivel az átlagprofitrátának süllyednie kell, következésképp a kizsákmányolás elkerülhetetlenül fokozódik. A jóslat azonban nem vált valóra. A demokratikus szocialisták ugyan mindent elkövetnek, hogy fennmaradjon az egységes munkásosztály fogalma, a progresszív értelmiség és a kétkezi munkások nem tekinthetők egységes társadalmi rétegnek. Igaz ugyan, hogy mindketten a munkájukból élnek, csakhogy a diplomás elit tagjai jólét tekintetében inkább a középosztályhoz vagy a felső középosztályhoz tartoznak. Egy sikeres ügyvéd vagy jól kereső sebész és egy minimálbérből (és részben segélyből) élő fizikai munkás csak a valóságtól elrugaszkodott baloldali ideológusok szerint tekinthető ugyanazon társadalmi osztály tagjának. Hacsak nem úgy határozzuk meg a munkásosztályt, hogy a társdalom 99 százalékát magában foglalja.
Mindebből Levitz azt a következtetést vonja le, hogy a demokratikus szocialisták aligha tudják képviselni a kétkezi munkások érdekeit. Igaz, hogy némely javaslatuk (Levitz a szociális támogatások és az alanyi jogon járó egészségügyi ellátás kibővítésére vonatkozó javaslatok mellett a minden dolgozó számára járó alapjövedelmet említi) valóban a kétkezi munkások javára válna, de összességében a demokratikus szocialisták programja mégis az értelmiség számára lenne előnyös. Egyes javaslataik – mint például a diákhitelek teljes eltörlése – kizárólag a jómódú diplomások érdekét szolgálnák. Levitz megjegyzi, hogy a demokratikus szocialisták körében népszerű vagyonadó ötlete is az értelmiségre van szabva, hiszen még a kifejezetten magas jövedelmű diplomásoknak sem kellene fizetniük, minthogy ők is a munkájukból élnek.
„Az 1 százaléknyi tőkésosztállyal szembenálló, egységes, 99 százaléknyi munkásosztály elképzelése azt szolgálja, hogy a jómódú diplomásoknak ne kelljen fizetniük a nagyobb egyenlőséget biztosító gazdasági rendszer kialakításáért” – vonja le a következtetést Levitz. Márpedig ha így van, akkor a demokratikus szocializmus sem lesz sikeresebb a leginkább rászorulók érdekeinek megvalósításában, mint a hajdani szocialista kormányok és rendszerek, amelyeket szintén egy közép- és felső középosztálybeli diplomás elit vezetett.