Nagyjából egyetértés van abban, hogy az afganisztáni tálib hatalomátvétel és a húszéves háború kudarca közhelyes okokkal magyarázható. Sokak szerint az összeomlás azt mutatja, hogy Amerika és a világ nem tanult. Az ifjú politológus szerint épp ellenkezőleg – túlzottan bízunk a tanult szakértőkben.

A májusban elhunyt tekintélyes politológus utolsó művében közölt kutatási adatok szerint a 20. század végén tapasztalt kisebb vallási újjászületést a 21. század elején a szekularizáció nagy hulláma követte. Ahogyan azt a modernizációs elméletek mindig is sejttették, a fejlődés visszafordíthatatlan kulturális változásokat indít el.

A francia közoktatásügyi miniszter „köztársasági laboratóriumot” hoz létre, hogy ellensúlyozza egyfelől az iszlamista radikalizmus, másfelől a mindenben rasszizmust látó woke-izmus hatását a fiatalokra. A baloldali szociológus felháborodással fogadja a tervet.

Konzervatív liberális szerzők tévesnek és károsnak nevezik azokat az elméleteket, amelyek az állítólagos rendszerszintű rasszizmussal magyarázzák a feketék hátrányos helyzetét. Úgy vélik, hogy csak elkendőzi és félrekezeli a bajokat, ha az esélyegyenlőség szociális problémáját etnikai kérdésnek tekintjük.  

Egyre többen gondolják, hogy a növekvő vagyoni egyenlőtlenség akkor is alássa a demokratikus társadalmat, ha csak kevesen nyomorognak. A lecsúszástól leginkább veszélyeztetett rétegek viszont nem akarnak gondoskodó államot. Ráadásul a fejlett országok egyenlőtlensége okozati összefüggésben áll a harmadik világ szegénységének csökkenésével.

Olasz elemzők abban látják az afganisztáni demokráciaexport-kísérlet kudarcának okát, hogy az amerikaiak meg sem próbálták a mélyen beágyazott helyi struktúrákat bevonni az új államszervezetbe, hanem látszólag demokratikus színfalak mögött korrupt háttéralkuk rendszerét hozták létre.

Az IPCC friss jelentése azonnali és drasztikus klímavédelmi reformokat sürget a Föld megmentése érdekében. Ötletből nincs is hiány, csakhogy a radikális környezetvédelem olyan áldozatokat követel, amelyeket a többség nem óhajt meghozni. Persze az is lehet, hogy erkölcsi szempontból a Föld pusztulása sem lenne tragédia, legalábbis a tanult oxfordi filozófus szerint.

Egy izraeli–amerikai szerző szerint a lengyel kormány és parlament helyesen tette, hogy időbeli korlátot szabott az elvett ingatlanokhoz fűződő jogok érvényesítésére. Ilyen igényekkel Izrael sok más országgal szemben is előállhatna, de vele szemben is támaszthatnának efféle igényt. És támasztanak is – a palesztinok.

A német filozófus szerint a haladó szellemű világmegváltó eszmék, mint például a klímaváltozással, a bevándorlással és a nemi szerepekkel kapcsolatos nézetek szekuláris vallásként működnek. És semmivel sem toleránsabbak, mint a hagyományos vallások.

Az elemzők többsége, pártállásra való tekintet nélkül Amerika megalázó vereségeként értékeli az afganisztáni tálib hatalomátvételt, és súlyos geopolitikai következményektől tart. A felelősök tekintetében azonban már nincs egyetértés. Ha mindenki hibás, akkor senki sem bűnös?

A fiskális és monetáris alkoholizmusból nem egyszerű a kigyógyulás. A kormányok annyira félnek a másnaposságtól, hogy inkább elodázzák a kijózanodást. A bódulat azonban nem tarthat örökké, és minél tovább tart a részegség, annál súlyosabbak lesznek az elvonási tünetek.

Afganisztánban egy lavina gyorsaságával omlik össze az állam, amelyet az amerikaiak húsz éven át mérhetetlen anyagi és többezer fős emberáldozattal építettek fel. A háború megnyerhetetlen volt, a befejezése dicstelennek ígérkezik.

Egyre több tudományterület képviselői vélekednek úgy, hogy a tudomány egy helyben topog. Az amerikai közgazdász szerint ezért elsősorban a tudományos intézményrendszer a felelős. A szakma elismert tudósai akarva-akaratlan akadályozzák a megújhodást, hiába vált a tudományterületük meddőhányóvá.

Valamikor egyértelmű volt Amerikában, hogy a kommunizmus rossz. Ma olyanok is megjelennek a politikai életben, akik szerint jó. Igaz, kevesen vannak. A többség inkább csak elfelejtette, mi nem volt rendjén a kommunizmussal. A nácizmust és a fasizmust viszont számontartja, mint a gonosz megtestesülését.

Csak erős központi kormányzat szállhat hatékonyan szembe a súlyos kihívásokkal és a válságokkal. Csakhogy minél nagyobb a kormányzat hatalma, annál nagyobb veszélyt jelent a demokráciára. Különösen, ha nem a mindenkit fenyegető külső veszély, hanem a belső egzisztenciális ellenségeskedés hívja életre a Leviatánt.

A társadalomtudományos műhelyekből veszedelmes elmélet-vírusok szabadulhatnak el. Az egyetemekről kiszabadult tudományos hipotézisek a való világban egyre inkább leegyszerűsödve és eltorzulva tömegpusztító fegyverré válhatnak a politikusok kezében.

A tekintélyes történészprofesszor védelmébe veszi a kritikai rasszelmélet szellemiségében fogant történelemszemléletet. Totalitáriusnak nevezi azokat, akik kitiltanák az iskolákból a kritikai rasszelméletet, mert azt gondolja róluk, hogy megakadályoznák a történelmi igazságtalanságokkal való szembesülést.

A Twitter világában az éles és csattanós üzeneteké a tér. Az eredmény nem éppen épületes: a sértés sértést, a gyűlölet gyűlöletet szül, az egymással szemben álló politikai oldalak követői között egyre nő a radikálisok népszerűsége.

A progresszív liberális baloldal egykor a szexuális szabadosság híve volt, és a tabuk ellen szállt síkra. Újabban viszont egyre inkább megregulázná a szexualitást abban a reményben, hogy ez szolgálja a nők, a melegek és az etnikai kisebbségek egyenlőségét.

Németországban is egyre inkább megosztja a baloldalt az antirasszista csoportok Izrael-ellenessége. A világot az elnyomók és az elnyomottak bináris kategóriáival értelmező antikolonialista szemléletben nincs helye az árnyalt gondolkozásnak. A baloldali szerzőnek ezzel az a baja, hogy a jobboldal malmára hatja a vizet.