Az Egyesült Államokban még a demokraták körében is évtizedek óta tabunak számít az árszabályozás ötlete. Az egyre inkább elszabaduló infláció miatt már a télen megérkeztek az első baloldali fecskék, akik hatósági árakkal fékeznék meg az árakat. A közgazdászok többsége szerint ez ugyanoda vezetne, mint a hetvenes évek árszabályozása: stagflációhoz.

Mennyiben írhatja elő az állam, és mennyiben szólhatnak bele a szülők illetve a tanárok, hogy a nemzeti múlt milyen értelmezését tanítsák az iskolákban? Az Egyesült Államokban ezzel kapcsolatban is kultúrharcot vívnak. Most éppen a baloldal tartja fontosnak a közös nemzeti narratívát, a konzervatívok pedig a szülői szabadságra hivatkoznak.

A kazahsztáni lázongás elnyerte a nyugati közvélemény rokonszenvét, mert Nyugaton jellemzően üdvözölnek minden lázadást. Úgy képzelik, hogy lázadni csak elnyomó rendszerek ellen szokás, és a lázadók ösztönösen demokráciát akarnak. Az amerikai politológus kételkedik ebben.

Rossz hír: a média és a politikai elit eltorzítja a politikai táborok egymásról alkotott képét. Jó hír: a jobb- és a baloldal hívei korántsem annyira szélsőségesek, mint egymásról gondolják. A kérdés már csak az, hogy ki számolja fel a torz ellenségképet, ha minden fontos szereplő érdekelt a fenntartásában.

Minden rosszban van valami jó. Legalább az optimista, főállású anyuka szerint, aki publicista, és abban bízik, hogy a járvány miatti lezárások hatására békét köthetnek a három évtizede vitázó dolgozó és főállású anyák. Mindenki jobban járna, ha közösen lépnének fel.

Olaszországban már-már mindenki biztosra vette, hogy a bankvezérből majdnem összpárti támogatással miniszterelnökké lett Mario Draghi lesz az új köztársasági elnök. Most, hogy alig több mint két hét van hátra a szavazásig, ez már korántsem biztos. Liberális támogatói fel vannak háborodva.

De azért nem is diktatúra. Ha viszont a hatóságok és a nagyvállalatok határozzák meg, hogy mi számít tudományosan elfogadott elméletnek, és mi nem, akkor nemcsak a tudomány autonómiája szenved csorbát, hanem az egyének szabadsága is.

A francia filozófus és az amerikai geopolitikai elemző szerint Európa elpuhult, és képtelen lenne megvédeni magát. Márpedig, ha nem mutat erőt, akkor felbátorítja a szerintük birodalmi terveket dédelgető Moszkvát és Ankarát. Közép-Európának egzisztenciális érdeke lenne a NATO, és még inkább az európai haderő megerősítése.

Ilyenkor, a nagy ünnepi szezonban az ember könnyen elveti a sulykot. Az ital, a hangulat, a járvány meg a többi könnyen veszélyes helyzetbe sodorhat. Szerencsére az Onion című szatirikus lap felkészíti olvasóit a legkritikusabb helyzetekre.

A politikai kultúrharcnak fontos része a szimbólumokért és azok jelentéséért dúló küzdelem. A kereszténység és Jézus személye esetében sincs ez másképp: jobb- és baloldal egyaránt a saját képére formálja, és megpróbálja saját politikai céljainak igazolására használni.

Másfél éve országos mozgalom indult az Egyesült Államokban annak érdekében, hogy „a rendőrségtől elvegyék a pénzt”, pontosabban csökkentsék a költségvetését. Az eredmény: a bűnözés számai minden korábbi csúcsot megdöntenek. San Francisco erre megemelte a rendőrség támogatását.

Sok közgazdász számára komoly fejtöréssel jár az ajándékozás: tudományos elméletek alapján ugyanis úgy hiszik, hogy gazdasági szempontból irracionális. Pedig, ha kicsit elszántabbak lennének, találnának olyan teóriát, amely tudományos szempontból is helyesnek ítéli az ajándékozást.

Idén csöndes a karácsonyi kultúrharc frontja. Néhányan ugyan próbálják harcra buzdítani a feleket, de egyelőre nem sok sikerrel. Van, aki már nosztalgiával gondol vissza a régi szép időkre, amikor még a „Kellemes ünnepeket” kifejezés, avagy egy betlehemi jászol miatt is egymásnak esett jobb- és baloldal.

A politikai pártok egyre kevésbé töltik be alapvető szerepüket, de egyre kevésbé is képesek rá, mert az emberek tömegestől hagyják el őket.  A veterán olasz államjogász hazája példáján vizsgálja a világjelenséget.

A woke baloldal a kultúra dekolonizációját követeli. De csak a szóhasználat új, a klasszikusok elleni kultúrharc nem. A szegény bevándorlócsaládból származó irodalomtörténész szerint ideje lenne, ha a baloldal az eltörlés helyett azt szorgalmazná, hogy mindenki férjen hozzá a klasszikusokhoz.

A fejlett országok egy részében súlyos munkaerőhiány tombol. Amerikában milliók mondanak fel, és sokan nem is térnek vissza a munkaerő-piacra. Elemzők csak találgatják az okokat. Az optimisták szerint a munkaerőhiány lehetőséget teremt rá, hogy a kétkezi dolgozók magasabb béreket alkudjanak ki.

Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága abortusz-ügyi panaszt tárgyal, és mivel Donald Trump volt elnök jelöltjeivel háromfős többségben vannak a konzervatív bírák, nem lenne meglepetés, ha a testület változtatna azon az 58 éve elfogadott határozatán, amely a nők jogának mondta ki a művi terhességmegszakítást.

A kínai kommunista pártvezetés az amerikai demokráciacsúcsra reagálva fehér könyvet adott ki, amelyben azt igyekszik bizonyítani, hogy Kínában demokrácia van. Csak egy kicsit másfajta, mint a nyugati változatok. Talán még jobb is annál. Elemzők szerint Peking globális befolyásának erősítésére is használhatja az anyagot.

A kommunista időkre nosztalgikusan emlékezők szeretik a népek baráti szövetségének tekinteni a Szovjetuniót. A posztszovjet köztársaságokban viszont inkább gyarmatbirodalomnak látják. Két új monográfia szerint a szovjet nemzetesítési politika elvetette a későbbi etnikai konfliktusok magját is.

A régimódi, liberális konzervatív szerző nagy fájdalommal konstatálja, hogy a radikális nemzeti konzervatívok annyira beleélik magukat a woke radikalizmussal szembeni kultúrharcba, hogy mára teljesen olyanná váltak, mint gyűlölt ellenfeleik.