A kanadai publicista szerint a több-biztosítós amerikai piaci egészségügy semmivel sem hatékonyabb, mint az egybiztosítós állami. A jobboldal azért ragaszkodik a magánbiztosítókhoz, mert nem a szolidaritás eszméjéből indul ki.
„A 2008-as amerikai elnökválasztási kampány egyik nagy kérdése az egészségügy. A konzervatívok az amerikai politikát fenyegető szocialista rémképekkel riogatnak. Előszeretettel hivatkoznak a kanadai példára” – írja Sara Robinson a Campaign for America’s Future baloldali agytröszt oldalán.
Az amerikai elnökválasztás közeledtével valóban gyakran előkerül a szociális egészségügy kérdése. A tengerentúlon azonban az alanyi jogon járó, minden állampolgárra kiterjedő egészségügyi ellátás nem demagóg ígéretnek, hanem mumusnak számít. Főleg a piaci megoldásokat előnyben részesítő konzervatívok riogatnak azzal, hogy a liberális jelöltek az állami szerepvállalás növelésével és adóemeléssel szeretnék megoldani az egészségügy problémáit. A szociális egészségügyi rendszer ellenzői szerint az amerikai szellemtől idegen szocialista megoldások nem hatékonyak: az állami egészségügy drágább, hosszú várólistákkal jár, és kevésbé színvonalas ellátást biztosít. Az amerikai konzervatívok csakugyan sűrűn hivatkoznak Kanadára, ahol a szolidaritás elvén alapuló állami egészségügy működik.
Robinson kétrészes cikkében sorra cáfolja a kanadai állami egészségüggyel kapcsolatos legelterjedtebb mítoszokat. Elsősorban a hatékonyságot veszi górcső alá. A piaci megoldások hívei szívesen hivatkoznak a hosszú várólistákra. Robinson elismeri, hogy egyes tartományokban valóban várni kell bizonyos vizsgálatokra és kezelésekre. De Amerikában is előfordul, hogy nem rögtön végzik el a beavatkozásokat. A költségesebb beavatkozások előtt ugyanis a magánbiztosítót meg kell győzni róla, hogy valóban indokolt a drága kezelés vagy vizsgálat. A biztosítókat semmivel sem könnyebb rávenni a költséges kezelések támogatására, mint az államot.
Költséghatékonyság terén sem jobb az amerikai modell a szociálisnál. Igaz ugyan, hogy a szolidaritási elven működő egészségügyért is fizetni kell, és Kanadában az adóelvonás 10 százalékkal magasabb, mint Amerikában, de az amerikai egészségügy mégis drágább. Csak itt nem az adókból, hanem zsebből kell fizetni érte, ráadásul többet, mint Kanadában. Az amerikai rendszer a GDP 16 százalékát emészti fel. Sokkal többet, mint a jobb gyógyulási és hatékonysági mutatókkal rendelkező európai és kanadai rendszerek. Ennek elsősorban az az oka, hogy a magánbiztosítók által kínált különféle csomagok növelik a felesleges adminisztratív kiadásokat. Mindegyik biztosítónak mások a tarifái, ráadásul más és más kezeléseket, gyógyszereket támogatnak. Az amerikai orvosok ezért gyakran több ügyintézőt kénytelenek alkalmazni, akiknek az a feladata, hogy eligazodjanak a biztosítótársaságok és biztosítások útvesztőjében, és elvégezzék a számlázással kapcsolatos teendőket.
Természetesen az is növeli a költségeket, hogy a piaci biztosítók nyereséget is szeretnének. „Kanadában a rendszer elsődleges célja a gyógyítás, nem pedig a profit, így az ellátás szélesebb körben hozzáférhető és költséghatékony.” Kanadában az orvosok abban sem érdekeltek, hogy szükségtelen vizsgálatokkal és kezelésekkel növeljék bevételeiket.
Az sem igaz, hogy a kanadai orvosok rosszabbul élnek, mint amerikai kollégáik. Tagadhatatlan, hogy jóval kevesebbet keresnek, de egyetemi tanulmányaik során is kevesebb tandíjat fizetnek. Az amerikai orvosok átlagosan közel 30 millió forintnyi diákhitelt vesznek fel, a kanadaiak csak feleennyit. A kártérítések is szerényebbek, és az egybiztosítós rendszerben kevesebb adminisztrátort kell alkalmazni, így a szerényebb bevételből több marad.
„A több-biztosítós rendszer 20 év alatt bizonyíthatta volna, hogy képes megfizethető, hatékony és színvonalas szolgáltatást biztosítani. Nem ez történt: a magánbiztosítós rendszer teljes csőd. Ez a legfőbb érv az egészségügy bajait a piaci megoldásokkal javítani vágyó konzervatív javaslatok ellen.”
Ha ennyire nyilvánvaló, hogy a több-biztosítós rendszer nem jobb az egy biztosítós állami egészségügynél, akkor vajon miért ragaszkodnak hozzá annyira a jobboldalon? Robinson szerint ideológiai meggyőződésből: abból indulnak ki ugyanis, hogy az egészség egyéni felelősség kérdése. Ha pedig mindenki a maga egészségének a kovácsa, akkor azok a felelőtlenek, akik megbetegszenek, fizessék csak saját zsebükből a gyógyítás költségeit.
„A kanadai rendszer egészen más filozófián alapul. Arra a gondolatra épül, hogy az egészség megóvása közös feladat. Mivel nem vagyunk a sors urai, az a legkevesebb, hogy segítünk azon, aki bajba jut.”