„A globalizáció és a digitális tudástársadalom által elindított alapvető strukturális változások új emlékezetpolitikát alakítanak ki” – olvassuk Sebastian Conrad német történészprofesszor tanulmánynak is beillő esszéjét a Merkur magazinban.
Az elmúlt években több történészvita is nagy hullámokat vert a német közéletben, amelyek közül a Metazin többről is beszámolt. Az esetek egy része közvetlenül a holokauszt emlékezetével kapcsolatos. Nagy vitát váltott ki a holokauszt iskolai oktatásának kérdése, a Hohenzollernek szerepe a nemzetiszocializmusban, a kollektív és az egyéni felelősség a náci rezsimben, illetve a nácizmus ideológiájának eredete. A holokauszttal kapcsolatos emlékezetpolitika újraértékelése mellett a német gyarmati múlt is nagy figyelmet kapott, mint például a német gyarmati hatóságok által lemészárolt hererók és namák leszármazottainak kárpótlása, az egykori gyarmatokról és az NDK idejéből származó múzeumi tárgyak visszaszolgáltatása és az utcaátnevezések.
A legnagyobb figyelmet alighanem azok az esetek kapták, amelyek a holokauszt és a gyarmati elnyomás közötti párhuzamokat, illetve az antiszemitizmus és az Izrael-ellenesség összefüggését tárgyalták. Másfél éve tart a vita Achille Mbembe kijelentéseiről, aki párhuzamba állította a holokauszttal a palesztin területek megszállását és az egykori dél-afrikai apartheidet. Legalább ekkora hullámokat vert Dirk Moses történészprofesszor javaslata, miszerint ideje lenne a holokausztot más népirtásokkal összehasonlítva tárgyalni, még ha ez a német identitás legfőbb tételének revíziójával jár is. Ahogyan Mbembét, úgy Mosest is sokan holokauszt-relativizálással vádolták, míg mások, köztük jeles történészek is védelmükbe vették. És persze parttalan vita folyik arról, hogy az állam megvonta támogatását az olyan intézményvezetőktől, akik az Izrael-ellenes BDS bojkottmozgalomhoz csatlakoztak csakúgy, mint a Jeruzsálem-nyilatkozatról, amely az elfogadottnál megengedőbben kezeli az Izrael-ellenességet, mivel szigorúbban elkülöníti az antiszemitizmustól, és amelynek aláírói között számos német holokausztkutató történész is szerepel.
Conrad szerint a heves emlékezetpolitikai viták Németország és a német társadalom strukturális átalakulását jelzik. A második világháború utáni német identitás a holokauszt köré épült. A német politikát a totalitárius múlttal való teljes leszámolás narratívája határozta meg. A demokratizálódás és az európai egység helyreállítása egyaránt erre a történelmi elbeszélésre épült. A kilencvenes években azonban lezárult egy kor: a német egység helyreállt, az ország demokratikus jellege vitán felül áll, és az európai integráció is hatalmasat lépett előre. Ezzel párhuzamosan azonban halványulni kezdett a második világháború vége óta érvényben lévő emlékezetpolitika jelentősége. A fiatal generációknak már leginkább csak harmadkézből származó ismereteik vannak a holokausztról és a háborúról. A közbeszédben az antiszemitizmus és a rasszizmus továbbra is magától értetődő tabunak számít. Az újonnan bevándoroltak viszont kevésbé éreznek személyes kötődést a 20. századi német történelemhez. A fiatalok körében ma is van igény nagy morális történelmi narratívára, ám ebben a holokauszt helyét egyre inkább a gyarmatosítás, a rabszolgatartás, a rasszizmus és egyéb identitáspolitikai témák veszik át Németországban is.
Miközben a globális témák egyre inkább beszűrődnek Németországba, a holokauszt globalizálódik – teszi hozzá Conrad, felidézve, hogy az elmúlt harminc évben sorra jelentek meg az olyan munkák, amelyek kimutatták, hogy a németek által megszállt területeken elkövetett népirtásokért nem kizárólag a németek, hanem helyi szövetségeseik is felelősek. Conrad megjegyzi, hogy ezek a narratívák eleinte még a németeket is megbotránkoztatták, hiszen ellentétesek voltak saját történelmi bűnösségük kizárólagosságának narratívájával. Csakúgy, mint azon narratívák, amelyek a holokausztot köznévként és nem tulajdonnévként használják, és így egyes népirtásokat, például Sztálin ukrajnai népirtását, a holodomort is holokausztnak tekintik. Az ilyen megközelítések az adott népirtást a holokauszt kifejezés használatával felértékelik – és ezzel elveszik a náci holokauszt egyediségét.
A régi emlékezetpolitikában szocializált generációk talajvesztésként élik meg az új emlékezetpolitikai narratívák térhódítását – írja Conrad. Sőt, attól tartanak, hogy a történelmi elbeszélések lecserélése a nemzeti identitást és vele az ország jövőjét veszélyezteti. Conrad azonban úgy véli, hogy az idő kereke nem fordítható vissza. Németország megváltozott, és ezért az emlékezetpolitika átalakulása is elkerülhetetlen. Esszéje végén óvatosan utal rá, hogy a holokauszt szörnyűsége nem lesz kisebb attól, ha más, korábban kevesebb figyelmet kapó borzalmak is helyet kapnak a német emlékezetben.