A kultúrharc nem polgárháború

2021. november 16.

Az egyre mélyülő megosztottság miatt sokan már attól tartanak, hogy polgárháborús helyzet alakul ki Amerikában. Az optimistábbak szerint ez erős túlzás: a szimbolikus viták nem hasonlíthatók a jogi, gazdasági és szociális egyenlőtlenségből fakadó konfliktusokhoz. A kultúrharcnak nagyobb a füstje, mint a lángja.

„Amerikára mindig is jellemzőek voltak a társadalmi csoportok közötti konfliktusok. Ma a polgárháborús helyzet divatos felemlegetése csak demagóg stratégia, amelynek célja az egységre való hivatkozás leple alatt a társadalom még nagyobb megosztása” – olvassuk Lee Siegel író tollából a City Journalben.

Mint arról a Metazin rendszeresen beszámolt az elmúlt években, az amerikai társadalom politikailag rendkívül megosztottá vált. A jobb- és a baloldal hívei nemcsak világnézetükben különböznek, hanem mindinkább létükben fenyegető ellenségnek tekintik egymást. Az egyre durvább közbeszéd miatt sokan már polgárháborús helyzetről beszélnek.

A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy drámaian megnőtt azok aránya, akik akár az erőszakot is elfogadhatónak tartják a politikai ellenfél legyőzésének érdekében. A társadalmi megosztottság és az ideológiai elfogultság kérdésének egyik szaktekintélye, Jonathan Haidt pszichológus-filozófus a Persuasionben statisztikákat idéz, amelyek szerint 2019-ben az amerikaiak ötöde hajlandó lett volna erőszakkal is hatalomba juttatni (vagy ott tartani) pártját. Haidt mindezért a jobb- és a baloldalt egyaránt uraló radikális kisebbséget okolja. Kifejti, hogy a demokrata párt táborát egyre inkább az egyetemi baloldali woke radikálisok illiberális nézetei uralják, miközben a jobboldal hangadói a trumpi demagógia kritikátlan hívei. A dolog érdekessége, hogy a radikális vezércsapat mindkét oldalon kisebbségben van: a baloldali woke-ok az össznépesség mindössze 8 százalékát adják, a jobboldali radikálisok pedig csak 14 százalékát. További érdekesség, hogy mindkét oldal hangadói túlnyomó részt fehérek (a baloldalon 80, a jobboldalon 88 százalék az arányuk), és jellemzően tehetős diplomások. Még az egyszerű emberek populista népvezérei is milliárdosok, és ugyanúgy elkülönülnek az átlagtól, mint a baloldali elit.

Siegel is az egymással acsarkodó és szektás eliteket okolja az egyre mélyülő megosztottságért. Lehangolónak tartja, hogy mindkét oldalt a hangos fanatikus kisebbség uralja. Mindazonáltal eltúlzottnak véli a polgárháborús aggodalmakat. A kultúrharc ellenére az amerikai átlagemberek életmódjában és vélekedéseiben sok a közös vonás, így ők kevésbé megosztottak, mint az elitek. Bármilyen ádáz is, a kultúrharc inkább szimbolikus kérdések körül folyik, és nem egzisztenciális ügyekben – írja Siegel. Dőreség ezért a mai viszonyokat a polgárháborús állapotokhoz hasonlítani. A 19. század Amerikájában ugyanis jól elkülöníthető, teljesen különböző jogokkal és gazdasági érdekekkel bíró csoportok álltak szemben, és sokkal húsba vágóbb kérdésekben ütköztek, mint a mai kultúrharc résztvevői. Ma szociális tekintetben a két párt között nincsenek akkora ellentétek, mint a polgárháború előestéjén. A két párt szavazótábora között gazdasági és szociális értelemben még több is a hasonlóság, mint a párt bázisa és elitje között. A hatalomért küzdő elitek viszont, mint azt fentebb Haidt is kimutatta, annál inkább hasonlóak. Egyebek között abban is, hogy ők csak kultúrharcot akarnak, nem pedig társadalmi státuszukat veszélyeztető valódi forradalmat. Cikke végén Siegel megjegyzi, hogy a polgárháborús állapotokra való hivatkozás valójában üres retorikai eszköz. Az árokbetemető politikusok csak népszerűségüket akarják növelni azzal, hogy a nemzet egységének visszaállítását ígérik. Ami a gyakorlatban leginkább annyit jelentene, hogy feltétel nélküli megadásra kényszerítik az ellenfelet.

Hasonló véleményének ad hangot Tyler Cowen közgazdász is a Quint magazinban. Cowen példák során mutatja be, hogy ha arra figyelünk, amit a politikusok tesznek, és nem arra, amit mondanak, akkor már nem is tűnik olyan nagynak a köztük lévő szakadék. Trump döntéseinek többsége, radikális retorikája ellenére viszonylag mérsékelt volt. Biden esetében sincsen másként, sőt, a jelenlegi amerikai elnök számos stratégiai kérdésben legfeljebb kozmetikai változtatásokat hajtott végre – a gazdasági nacionalizmus és a bevándorlás tekintetétében például elődje irányelveinek szinte minden lényegi elemét megtartotta. Bármilyen megosztottnak tűnik is a közbeszéd, kormányozni és választást nyerni csak a közép, vagyis az ingadozó, el nem kötelezett mérsékeltek támogatásával lehet – írja Cowen. Márpedig őket a tettek érdeklik, nem az értelmiség és a véleményvezérek kultúrharca.