„A közjó alkotmányosságát a bírálók teokratikus és autoriter elképzelésnek tartják, egyes fiatal konzervatívok viszont izgalmas, új jogelméletet látnak benne” – olvassuk a Politico hétvégi mellékletében Ian Ward esszéjét az új jogelméleti megközelítésről, amelyet Adrian Vermeule jogászprofesszor vázol fel A közjó alkotmányossága című kötetében.

Adrian Vermeule neve ismerős lehet a Metazin olvasói számára. A keresztény nemzeti konzervatívok kedvelt szerzőjének több munkája is nagy port kavart. Mint arról beszámoltunk, több tanulmányt írt a liberális Cass Sunsteinnel közösen, és a furcsa páros egyebek között kiállt a halálbüntetés mellett. Egy másik tanulmányukban az interneten terjedő álhírekkel szemben követeltek szigorú fellépést. Két éve megjelent monográfiájukban pedig azt szorgalmazták, hogy a nem választott állami hivatalnokok kapjanak a mostaninál nagyobb hatalmat, hogy megóvhassák a népet a maga és a választott politikusok ostobaságától.

Új könyvének alaptézisét az Atlantic magazinban megjelent esszében fejtette ki 2020-ban. Vermeule legfontosabb megállapítása az, hogy a konzervatív jogfilozófusok és bírák szemléletét évtizedeken át meghatározó jogi originalizmus idejétmúlttá vált. A jogi originalisták, élükön Antonin Scalia egykori alkotmánybíróval az alkotmányt az alapító atyák szemüvegén keresztül olvasták. Egyebek között ebben a szellemben érveltek a szabadságjogok liberális kiterjesztése, például az abortusz legalizálása vagy a melegjogok ellen. Vermeule szerint a baloldal dominanciájának idején az originalizmus kitűnő fegyver volt a liberális alkotmányos reformok elleni küzdelemben. Mára azonban az egyetemektől eltekintve a liberális elit elvesztette hegemóniáját. A konzervatívok megerősödtek, a Legfelsőbb Bíróságban pedig többségbe kerültek – Trump elnök kinevezéseinek hála. Ez lehetőséget teremt rá, hogy az alapvetően védekező originalizmust a konzervatív értékeket határozottabban érvényre juttató megközelítésre cseréljék le. Olyan „illiberális legalizmusra”, amely az egyéni jogok helyett a közérdeket helyezi előre, és az erkölcsi tekintetben semleges jogi pozitivizmus helyett nyíltan és vállaltan konzervatív erkölcsi normáknak szerez érvényt a jogban. Vermeule egyebek között Ronald Dworkin baloldali liberális jogfilozófusra hivatkozva elveti a formalista, procedurális jogfelfogásokat, mondván, hogy a jog végső soron valamilyen erkölcsi normára épül, vagyis a jog az erkölcs szolgája. Nem is rejti véka alá, hogy saját fegyverüket fordítaná a liberálisok ellen. (Aminek fényében nem is meglepő, hogy a Legfelsőbb Bíróságon kisebbségbe kerülő liberálisok viszont előszeretettel hivatkoznak a többségi elvre, ami korábban a konzervatívok vesszőparipája volt.)

Vermeule szerint nemcsak a konzervatív erkölcsi elveket, hanem a közjót is meg kell védeni a liberális jogok túlburjánzásától. Vermeule maguktól értetődő, időtlen alapértékeket jelöl meg közjóként: a békét, az igazságosságot, az egészséget és a jólétet. Megjegyzi, hogy az államnak rendőrként kell őrködnie a közjó fölött. Mint Cass Sunsteinnel közös, fentebb említett tanulmányában is kifejtette, az embereket a kormánynak és a bürokratáknak kell megvédeniük saját ostobaságuktól, akár kényszer árán is. A kormány feladatának tartja továbbá, hogy az embereket saját érdekeik és a közjó szempontjából hasznos belátásra sarkallják: egyebek között tekintélytiszteletre és szolidaritásra.

Vermeule eszméi rendkívül megosztóak – írja Ward. Az még nem meglepő, hogy liberális bírálói szerint Vermeule jogelméleti köntösbe bújtatva kultúrharcot folytat, és tekintélyelvű, bigott teokráciát akar bevezetni. Az már inkább, hogy a konzervatív jogászok egy része is autoriternek ítéli Vermeule elméletét. A nemzeti konzervatívok viszont a jobboldal megváltóját látják benne. Nekik éppen azért vonzó Vermeule megközelítése, amiért a liberálisok és a régi vágású konzervatívok bírálják. Szerintük Vermeule elmélete megnyitja az utat az abortusz további korlátozása, sőt alkotmányos tiltása, a melegházasság eltörlése és a pornográf tartalmak szigorúbb korlátozása előtt.