„Nem támogatom a mikroadományok betiltását, de azt azért látni kell, hogy hozzájárulnak a demokráciát gyengítő megosztottsághoz” – írja Jonah Goldberg Magyarországon is ismert piacpárti konzervatív publicista a Los Angeles Times hasábjain.
A pártfinanszírozás kérdése egyidős a tömegdemokráciával. Bár az alapító atyák idején a jelöltek még saját vagyonukból kampányoltak (ami egyúttal azzal járt, hogy a kevésbé tehetőseknek esélye sem volt a választáson), az Egyesült Államokban már a 19. század legelejétől elfogadottá vált a politikai adománygyűjtés. Az adományozás azonban szükségképp együtt jár a befolyásvásárlás veszélyével. Nem csoda hát, hogy azóta is minden demokratikus államban heves viták és politikai csatározások zajlanak akörül, hogy miben állna a méltányos pártfinanszírozás. Tökéletes rendszer nincs, a pártok közpénzből való támogatása, a tehetős filantrópok és a gazdag üzletemberek adományai mind, mind óhatatlanul felvetik a szavazatvásárlás és a korrupció gyanúját.
A mikroadományozás rendszere egyebek között ezt a problémát hivatott orvosolni. Amerikában a kétezres évek elején kezdett elterjedni a választási kampányokban. A kis adományok legnagyobb előnyének azt tartják, hogy nem járnak a befolyásvásárlás kockázatával. Goldberg szerint azonban mégis súlyos veszélyt jelentenek a demokráciára. Minél inkább meg akarják nyerni a jelöltek a kis magánadományozók kegyét, annál hajlamosabbak a radikális és a megosztó politikára. Elsősorban az indulatok felkorbácsolásával és kemény üzenetekkel akarják megnyerni az adományozókat. Mint egyebek között Richard H. Pildes New York-i jogászprofesszor is kimutatta az amerikai elnökválasztásokról írt tanulmányában, a választók maguk is radikálisabbá válnak azáltal, hogy pénzzel támogatnak egy-egy jelöltet, ami pedig arra ösztönzi a jelölteket és a pártokat, hogy ők is a választók által elvárt radikálisabb hangnemre váltsanak.
Goldberg mindebből azt az általános tanulságot vonja le, hogy minél inkább bevonják a választókat a politikába, annál megosztottabbá válik a társadalom, tehát annál kevesebb az esély a mérsékletre és a kompromisszumokra. Vagyis a demokratikus részvétel kiszélesítése nemhogy használna, inkább árt a demokráciának.
Goldbergével szögesen ellentétes véleményt fogalmaz meg a konzervatív értékeket szociáldemokrata gazdasági elvekkel vegyítő Joel Kotkin az American Mindban. Kotkin meddő pótcselekvésnek tartja a politikát egyre inkább meghatározó kultúrharcot. Az elitellenes demográfus szerint a demokraták és a republikánusok azért nyúlnak a kultúrharc fegyveréhez, mert nem mernek szembeszállni a nagyvállalati érdekkel. Pedig az amerikai választók harmada számára a gazdasági kérdések az elsődlegesek a politikában. Mindaddig azonban, amíg a pártok és a jelöltek legfontosabb anyagi támogatói oligarchák és nagyvállalatok, nem is remélhető, hogy a politikusok a középosztály és a kétkezi dolgozók érdekét fogják képviselni és a munkavállalók jogait erősitik meg, illetve kemény trösztellenes fellépéssel korlátozzák a nagyvállalatokat és a gazdagokat – véli Kotkin. Szerinte tehát nem is azért fogalmaznak meg kultúrharcos üzeneteket a politikusok, mert ezzel lehet a legjobban mozgósítani. Hanem egyszerűen az a cél, hogy elvonják a választó figyelmét arról, mennyire nem képviselik az érdekeit.