„A kortárs liberálisok nem tudnak választ adni a liberalizmus legnagyobb kihívására, sőt, gyakran még csak fel sem ismerik a problémát. Jelesül azt, hogy a liberalizmus képes-e humanista kultúrát, szerethető és szép világot teremteni” – olvassuk a The Point magazinban Becca Rothfeld filozófus tanulmánynak is beillő esszéjét.
A liberális pártok vesszőfutása régóta tart. A közkeletű magyarázatok ezt a liberális gazdaságpolitika és társadalmi értékek népszerűségének csökkenésével magyarázzák. Rothfeld példaként Ezra Klein és Derek Thompson a Metazin által is ismertetett Bőség című könyvét és Cass Sunstein jogászprofesszor Liberalizmus: a szabadság védelmében című monográfiáját említve megjegyzi, hogy még a válságot érzékelő liberális szerzők is a liberalizmus pragmatikus előnyeire hivatkozva védik a liberális politikát.
Rothfeld szerint ezek az elméletek figyelmen kívül hagyják a liberalizmus válságának mélyebb okát, mégpedig azt, hogy a liberális politikai irányzatoknak nincsen világosan megragadható elképzelésük a jó életről.
A fasizmus és a kommunizmus jól felismerhető világos víziót fogalmazott meg, és a kultúrát a politikai és a társadalmi vízió eszközeként használta – írja Rothfeld. Minkettő viszonylag egységes és az átlagember által is könnyen befogadható, egyszerű, didaktikus üzenetet továbbító populáris esztétikát hozott létre, és ezzel a tömegek számára is emészhetővé és kézzelfoghatóvá tette az elvont ideológia céljait. De nemcsak a totalitárius ideológiáknak van az eszmeiségüket jól tükröző esztétikájuk, hanem a konzervatív irányzatoknak, és még a mérsékelt baloldaliaknak is. Rothfeld utal rá, hogy Trump elnöknek is van esztétikai víziója: az általa képviselt monumentalizmus széles körben érthetővé teszi a történelemről, a nemzeti nagyságról és a kulturális értékekről vallott nézeteit. „De ki a liberális Riefenstahl?” – teszi fel a költői kérdést a szerző.
Rothfeld elismeri, hogy a liberálisoknak nem könnyű feladat olyan esztétikát kidolgozni, amely a tömegek számára felismerhetővé és közérthetővé teszi a liberális víziót. Néhány kísérlettől eltekintve a kortárs liberális igazságosságelméletek alapvetése az, hogy a szabad és méltányos társadalmak legfontosabb célja olyan politikai normarendszer kidolgozása, amely minden egyén számára lehetővé teszi az általa vágyott jó élet megvalósítását. A liberális állam semleges, vagyis nem kötelezi el magát a jó élet valamilyen formája mellett, hanem az egyénre bízza ennek kiválasztását és megvalósítását.
Persze a liberálisoknak is megvannak a maguk státuszszimbólumai – jegyzi meg Rothfeld. Amerikában az ökotudatos fogyasztás, a helyi biotermékek vásárlása, sőt, sajátos öltözködési szabályok is ezt a szerepet töltik be. A nagy vízió azonban hiányzik, márpedig enélkül a liberálisok nem vehetik fel a versenyt ideológiai kihívóikkal, azok ugyanis közérthető víziót fogalmaznak meg a jó életről. Jóllehet az illiberális és posztliberális politikai irányzatok utópiái megvalósíthatatlanok és talán kártékonyak is, arra mindenesetre alkalmasak, hogy széles társadalmi bázist építsenek. Rothfeld arra figyelmezteti a liberálisokat, hogy hacsak nem tudnak valami hasonlót kínálni, akkor aligha remélhetik, hogy visszanyerhetik a tömegek támogatását.