„Az Izrael és az állítólagos ’muszlim világ’ közötti háború leegyszerűsítő narratíváját sulykoló, narcisztikus woke elit egyáltalán nem akar tudomást venni a közel-keleti politikai valóság összetettségéről. Viszont mindent elkövet annak érdekében, hogy saját magát a jó és a gonosz kozmikus harcának részeseként állítsa be” – írja Brendan O’Neill a trockistákból libertáriussá váló, majd újabban a szuverenista baloldali nacionalista populizmussal szimpatizáló profilú Spiked magazinban.
Az elmúlt években a baloldal Franciaországtól kezdve Olaszországon és Németországon keresztül az Egyesült Államokig rendre bírálta a bevándorlásellenes jobboldali pártokat és politikusokat, amiért – úgymond – a muszlim bevándorlókkal riogatnak. Nemcsakhogy potenciális terroristának, egészségügyi és gazdasági kockázatnak állították be őket – hangzott a vád – hanem népességcserét kiáltva egyúttal a keresztény nyugati civilizációra leselkedő veszélynek is. A baloldal szerint a muszlimokat egységes és homogén csoportnak beállító általánosítások célja ellenségkép kialakítása, hogy aztán a jobboldal az előítéletek és félelmek felkorbácsolásából kovácsolhasson politikai tőkét.
O’Neill szerint az izraeli-palesztin háború kapcsán azonban kibújt a szög a zsákból. A világot az elnyomók és elnyomottak narratívájában értelmező progresszív baloldal Izrael-ellenessége nem újkeletű jelenség. Az sem újdonság, hogy a nyugati országokban élő muszlim bevándorlók többnyire balra húznak. A Gáza ellen indított izraeli háború óta a baloldalon sokan a palesztinok pártjára álltak és Izraelt az imperialista elnyomás képviselőjének bélyegzik, a muszlimokat pedig kollektív áldozatnak állítják be. Ebben a narratívában Izraelt a fejlett Nyugatot képviseli, és az elnyomott, kizsákmányolt „muszlim világ” ellen visel hadjáratot.
Vagyis most a progresszív baloldal beszél úgy a muszlimokról, mintha homogén közösséget alkotnának. Ami teljességgel abszurd elképzelés. Elég csak az Irán és Pakisztán közötti erőfitogtatásra, Iránnak az iraki kurd és szír területek elleni katonai akcióira gondolni, vagy arra, hogy a muszlim országok is mereven elzárkóztak a palesztin menekültek befogadásától – jegyzi meg O’Neill. Hozzátehetjük, hogy az iszlám nevében elkövetett terrorcselekmények áldozatainak többsége muszlim. De nem kevésbé nevetséges azt sugallani, hogy a muszlim bevándorlók, köztük a nyugati nagyvárosokban luxusban élő kozmopolita arab multimilliomosok, a szegénység elől menekülő vallásos konzervatív szomáliaiak, a szekuláris kurdok és a bangladesi vendégmunkások egységes és homogén csoportot alkotnak.
Cikke végén O’Neill megjegyzi, hogy a kollektív muszlim identitással kapcsolatos baloldali narratíva nemcsak alaptalan, de veszélyes is. Azt sugallja, hogy létezik egy globális muszlim közösség, amelyet a fejlett Nyugat ellenségnek tekint. Ez ugyanis az áldozatiságot erősíti a muszlimokban és tovább nehezíti a fejlett országokban élő bevándorlók integrációját.