„A tömeges bevándorlás kora nemcsak Európában, hanem az egész világon véget ért. De a múltbeli homogén nemzethez nincs visszatérés. Nem az a kérdés, hogyan lehet egy közös kultúrába integrálni a kisebbségeket, hanem az, hogyan lehet biztosítani a sokszínű életformák békés együttélését” – olvassuk a New Statesmanben John Gray filozófus esszéjét.
Az elmúlt hónapokban egyre-másra jelennek meg az elemzések a liberalizmus térvesztéséről. Másokhoz hasonlóan Gray is úgy látja, hogy az egyéni szabadság elvén alapuló klasszikus liberális gondolat legfőbb kihívói a jobb- és baloldali romantikus identitáspolitikák.
Bár a kultúrharc legádázabb csatáit a progresszív woke baloldal és a nacionalista populista jobboldal csapatai vívják, a két irányzat közös alapokra vezethető vissza. Gray szerint mindkettő a liberális individualizmust szeretné valamilyen utópisztikus kollektivizmusra cserélni. A nacionalista jobboldal a múlt idealizált (az angolszász világban valójában sosem létező) homogén nemzeti közösségét akarja feltámasztani, a woke baloldal szintén identitáspolitikát folytat, csak éppen a kisebbségek és a sokszínűség nevében.
Mindkét irányzat kollektivista és illiberális, mivel az állam egyik fő feladatának a kultúra és az identitás védelmét tekinti, és ezért korlátozná az egyéni szabadságot – írja Gray. És mindkét oldal kudarcra van ítélve, legalábbis az Egyesült Királyságban. A brit társadalom ugyanis világnézeti és kulturális tekintetben már régóta sokszínű, ezen a migráció megállítása, sőt visszafordítása sem változtatna. A baloldali woke identitáspolitika viszont magát az együttélést veszélyezteti azáltal, hogy az oszmán birodalom vallási millet-rendszeréhez hasonló enklávékra osztaná a társadalmat.
Gray mindazonáltal elismeri, hogy a 19. századi liberalizmus eszméjéhez sem lehet visszatérni, mivel az individualizmusra nincs nagy kereslet. Mint 1993-ban megjelent Posztliberalizmus címú könyvében is kifejtette, a legtöbb, amit a mai liberálisok remélhetnek, az a kulturális és világnézeti tekintetben egyaránt sokszínű társadalmak alkotóelemeinek békés együttélése. Esszéjében Gray utal rá, hogy ehhez persze erős központi államra van szükség – ami viszont aligha lenne a klasszikus liberálisok ínyére.
Samuel Gregg a Law and Liberty hasábjain gazdaságpolitikai alapon bírálja a posztliberális utópista irányzatokat, szintén párhuzamba állítva őket a romantikus illiberalizmusokkal, egyebek között a két világháború közötti fasiszta és nemzeti szocialista jóléti eszmékkel. A liberális közgazdász szerint a nacionalista jobboldal és a progresszív baloldal egyaránt piacellenes: az előbbi vámokkal és dirigista gazdaságirányítással szerezne érvényt a nemzeti érdeknek, az utóbbi pedig fokozott újraelosztással és pénznyomtatással segítené a kisebbségek és a szegények felzárkózását.
A posztliberális irányzatok mindegyike szabályozással védené a számára kedves csoportokat, holott a fejlett gazdaságokban már most is a túlszabályozás és az állam túlterjeszkedése jelenti a lenagyobb problémát. Minél többet akar az állam segíteni, annál több kárt okoz – véli Gregg. Példaként a progresszív baloldal által szorgalmazott kedvezményes, 3 százalékos lakáshitel-programot említi, borítékolva, hogy a támogatott hitelek csak felhajtanák az árakat, és tovább súlyosbítanák a már így is nagy lakhatási válságot.