A Központi Hírszerző Ügynökség ma is úgy él a köztudatban, mint a héja jobboldal fellegvára, pedig már nagyon régen nem az. Újabban egyenesen az új baloldali elit gondolkodás- és beszédmódját képviseli és terjeszti.

A német kormány sok bírálatot kap, amiért nem lép fel keményebben Putyinnal szemben. A legtöbben gazdasági okokra vezetik vissza Berlin szerintük megalkuvó politikáját. Az ukrán származású publicista szerint azonban az okok a német politikai kultúrában és emlékezetpolitikában keresendők.

A neves izraeli polihisztor attól tart, hogy Putyin orosz elnök néhány rossz döntése visszaviheti az emberiséget a háborúk korába, amikor fegyverek döntötték el, kinek lesz igaza. Orosz elemzők szerint viszont háború csak akkor robbanhat ki, ha ukrán oldalról indul támadás.

Az ideológiai megosztottság olyan mély, hogy a fiatalok a párválasztásban is nagy jelentőséget tulajdonítanak a párthovatartozásnak. Jó hír viszont, hogy a szerelem vaksága nagyobb, mint a politikai ideológiai vakbuzgóság.

Miután Stephen Breyer, az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának liberális tagja bejelentette, hogy visszavonul, kiújult a bíróságok politikai semlegessége körüli vita. Mindenki tudja, hogy a bírák függetlensége csak látszat, kinevezésük pedig régóta pártpolitikai kérdés.

Az ukrán–orosz válságban semmi sem biztos, és bármi elképzelhető. Az mindenesetre aggasztó, hogy a felek egyre durvább elrettentést alkalmaznak, és kölcsönösen teljesíthetetlen feltételeket szabnak egymásnak. Elemzők szerint ezért nem kizárt, hogy az akár blöffnek induló kaliberméregetésből is fegyveres összecsapás lesz.

Franciaországnak öt éve még szocialista elnöke volt, az idén viszont alighanem jobboldaliak versenyében fog eldőlni, ki lesz az államfő. A párizsi elemző szerint már nem is érdemes a baloldal és a jobboldal ellentétéről beszélni.

Világszerte, de különösen a fejlett nyugati országokban csökken a magukat vallásosként azonosítók aránya. Tudósok szerint a szekularizáció jelentős civilizációs átalakulással járhat. De milyennel?

A február 1-jei hidzsáb világnap szervezői azt állítják, hogy kezdeményezésük nemcsak az iszlamofóbia elleni küzdelem része, hanem a női önrendelkezést és a kulturális sokszínűséget is erősíti. Közel-keleti és afganisztáni feministák azzal vádolják a hidzsábot népszerűsítő nyugati aktivistákat, hogy elárulják a nők ügyét és az iszlám fundamentalista elnyomást legitimálják.

A csúnya beszédet nem tartjuk illendőnek, pedig szinte mindenkinek kiszalad a száján néha valami obszcenitás. Szociológusok és pszichológusok szerint a trágárság nemcsak a társadalom és elménk működését segít megérteni, hanem jót is tesz nekünk. Van, aki receptre írná fel.

A világsajtó csaknem egyöntetű véleményével szemben két sokat próbált geopolitikai szakértő szinte kizártnak tartja, hogy Oroszország meg akarná támadni Ukrajnát. Akkor hát mivel magyarázható a már-már háborús hangulat? És mi az orosz fenyegetések célja, ha a háború kizárható?

A művészetet megöli, ha erkölcsi és népnevelési szempontoknak rendelik alá, állítják a művészi szabadság és autonómia hívei. Igen ám, de ha nem szolgálja az emberek épülését és a demokráciához szükséges jó polgárok nevelését, akkor miért kellene az egyetemen oktatni a bölcsészetet?

A nyugati világban egyre több fiatal férfi marad társtalan és érzi úgy, hogy nincs is esélye párt találni magának. Az interneten öntik ki keserűségüket. A jelenség azonban ősi eredetű, és mindig is összefüggésben volt az erőszakkal, például a háborúval is.

Az Egyesült Államokban még a demokraták körében is évtizedek óta tabunak számít az árszabályozás ötlete. Az egyre inkább elszabaduló infláció miatt már a télen megérkeztek az első baloldali fecskék, akik hatósági árakkal fékeznék meg az árakat. A közgazdászok többsége szerint ez ugyanoda vezetne, mint a hetvenes évek árszabályozása: stagflációhoz.

Mennyiben írhatja elő az állam, és mennyiben szólhatnak bele a szülők illetve a tanárok, hogy a nemzeti múlt milyen értelmezését tanítsák az iskolákban? Az Egyesült Államokban ezzel kapcsolatban is kultúrharcot vívnak. Most éppen a baloldal tartja fontosnak a közös nemzeti narratívát, a konzervatívok pedig a szülői szabadságra hivatkoznak.

A kazahsztáni lázongás elnyerte a nyugati közvélemény rokonszenvét, mert Nyugaton jellemzően üdvözölnek minden lázadást. Úgy képzelik, hogy lázadni csak elnyomó rendszerek ellen szokás, és a lázadók ösztönösen demokráciát akarnak. Az amerikai politológus kételkedik ebben.

Rossz hír: a média és a politikai elit eltorzítja a politikai táborok egymásról alkotott képét. Jó hír: a jobb- és a baloldal hívei korántsem annyira szélsőségesek, mint egymásról gondolják. A kérdés már csak az, hogy ki számolja fel a torz ellenségképet, ha minden fontos szereplő érdekelt a fenntartásában.

Minden rosszban van valami jó. Legalább az optimista, főállású anyuka szerint, aki publicista, és abban bízik, hogy a járvány miatti lezárások hatására békét köthetnek a három évtizede vitázó dolgozó és főállású anyák. Mindenki jobban járna, ha közösen lépnének fel.

Olaszországban már-már mindenki biztosra vette, hogy a bankvezérből majdnem összpárti támogatással miniszterelnökké lett Mario Draghi lesz az új köztársasági elnök. Most, hogy alig több mint két hét van hátra a szavazásig, ez már korántsem biztos. Liberális támogatói fel vannak háborodva.

De azért nem is diktatúra. Ha viszont a hatóságok és a nagyvállalatok határozzák meg, hogy mi számít tudományosan elfogadott elméletnek, és mi nem, akkor nemcsak a tudomány autonómiája szenved csorbát, hanem az egyének szabadsága is.