A február 1-jei hidzsáb világnap szervezői azt állítják, hogy kezdeményezésük nemcsak az iszlamofóbia elleni küzdelem része, hanem a női önrendelkezést és a kulturális sokszínűséget is erősíti. Közel-keleti és afganisztáni feministák azzal vádolják a hidzsábot népszerűsítő nyugati aktivistákat, hogy elárulják a nők ügyét és az iszlám fundamentalista elnyomást legitimálják.

A csúnya beszédet nem tartjuk illendőnek, pedig szinte mindenkinek kiszalad a száján néha valami obszcenitás. Szociológusok és pszichológusok szerint a trágárság nemcsak a társadalom és elménk működését segít megérteni, hanem jót is tesz nekünk. Van, aki receptre írná fel.

A világsajtó csaknem egyöntetű véleményével szemben két sokat próbált geopolitikai szakértő szinte kizártnak tartja, hogy Oroszország meg akarná támadni Ukrajnát. Akkor hát mivel magyarázható a már-már háborús hangulat? És mi az orosz fenyegetések célja, ha a háború kizárható?

A művészetet megöli, ha erkölcsi és népnevelési szempontoknak rendelik alá, állítják a művészi szabadság és autonómia hívei. Igen ám, de ha nem szolgálja az emberek épülését és a demokráciához szükséges jó polgárok nevelését, akkor miért kellene az egyetemen oktatni a bölcsészetet?

A nyugati világban egyre több fiatal férfi marad társtalan és érzi úgy, hogy nincs is esélye párt találni magának. Az interneten öntik ki keserűségüket. A jelenség azonban ősi eredetű, és mindig is összefüggésben volt az erőszakkal, például a háborúval is.

Az Egyesült Államokban még a demokraták körében is évtizedek óta tabunak számít az árszabályozás ötlete. Az egyre inkább elszabaduló infláció miatt már a télen megérkeztek az első baloldali fecskék, akik hatósági árakkal fékeznék meg az árakat. A közgazdászok többsége szerint ez ugyanoda vezetne, mint a hetvenes évek árszabályozása: stagflációhoz.

Mennyiben írhatja elő az állam, és mennyiben szólhatnak bele a szülők illetve a tanárok, hogy a nemzeti múlt milyen értelmezését tanítsák az iskolákban? Az Egyesült Államokban ezzel kapcsolatban is kultúrharcot vívnak. Most éppen a baloldal tartja fontosnak a közös nemzeti narratívát, a konzervatívok pedig a szülői szabadságra hivatkoznak.

A kazahsztáni lázongás elnyerte a nyugati közvélemény rokonszenvét, mert Nyugaton jellemzően üdvözölnek minden lázadást. Úgy képzelik, hogy lázadni csak elnyomó rendszerek ellen szokás, és a lázadók ösztönösen demokráciát akarnak. Az amerikai politológus kételkedik ebben.

Rossz hír: a média és a politikai elit eltorzítja a politikai táborok egymásról alkotott képét. Jó hír: a jobb- és a baloldal hívei korántsem annyira szélsőségesek, mint egymásról gondolják. A kérdés már csak az, hogy ki számolja fel a torz ellenségképet, ha minden fontos szereplő érdekelt a fenntartásában.

Minden rosszban van valami jó. Legalább az optimista, főállású anyuka szerint, aki publicista, és abban bízik, hogy a járvány miatti lezárások hatására békét köthetnek a három évtizede vitázó dolgozó és főállású anyák. Mindenki jobban járna, ha közösen lépnének fel.

Olaszországban már-már mindenki biztosra vette, hogy a bankvezérből majdnem összpárti támogatással miniszterelnökké lett Mario Draghi lesz az új köztársasági elnök. Most, hogy alig több mint két hét van hátra a szavazásig, ez már korántsem biztos. Liberális támogatói fel vannak háborodva.

De azért nem is diktatúra. Ha viszont a hatóságok és a nagyvállalatok határozzák meg, hogy mi számít tudományosan elfogadott elméletnek, és mi nem, akkor nemcsak a tudomány autonómiája szenved csorbát, hanem az egyének szabadsága is.

A francia filozófus és az amerikai geopolitikai elemző szerint Európa elpuhult, és képtelen lenne megvédeni magát. Márpedig, ha nem mutat erőt, akkor felbátorítja a szerintük birodalmi terveket dédelgető Moszkvát és Ankarát. Közép-Európának egzisztenciális érdeke lenne a NATO, és még inkább az európai haderő megerősítése.

Ilyenkor, a nagy ünnepi szezonban az ember könnyen elveti a sulykot. Az ital, a hangulat, a járvány meg a többi könnyen veszélyes helyzetbe sodorhat. Szerencsére az Onion című szatirikus lap felkészíti olvasóit a legkritikusabb helyzetekre.

A politikai kultúrharcnak fontos része a szimbólumokért és azok jelentéséért dúló küzdelem. A kereszténység és Jézus személye esetében sincs ez másképp: jobb- és baloldal egyaránt a saját képére formálja, és megpróbálja saját politikai céljainak igazolására használni.

Másfél éve országos mozgalom indult az Egyesült Államokban annak érdekében, hogy „a rendőrségtől elvegyék a pénzt”, pontosabban csökkentsék a költségvetését. Az eredmény: a bűnözés számai minden korábbi csúcsot megdöntenek. San Francisco erre megemelte a rendőrség támogatását.

Sok közgazdász számára komoly fejtöréssel jár az ajándékozás: tudományos elméletek alapján ugyanis úgy hiszik, hogy gazdasági szempontból irracionális. Pedig, ha kicsit elszántabbak lennének, találnának olyan teóriát, amely tudományos szempontból is helyesnek ítéli az ajándékozást.

Idén csöndes a karácsonyi kultúrharc frontja. Néhányan ugyan próbálják harcra buzdítani a feleket, de egyelőre nem sok sikerrel. Van, aki már nosztalgiával gondol vissza a régi szép időkre, amikor még a „Kellemes ünnepeket” kifejezés, avagy egy betlehemi jászol miatt is egymásnak esett jobb- és baloldal.

A politikai pártok egyre kevésbé töltik be alapvető szerepüket, de egyre kevésbé is képesek rá, mert az emberek tömegestől hagyják el őket.  A veterán olasz államjogász hazája példáján vizsgálja a világjelenséget.

A woke baloldal a kultúra dekolonizációját követeli. De csak a szóhasználat új, a klasszikusok elleni kultúrharc nem. A szegény bevándorlócsaládból származó irodalomtörténész szerint ideje lenne, ha a baloldal az eltörlés helyett azt szorgalmazná, hogy mindenki férjen hozzá a klasszikusokhoz.